Az orosházi október 6-a

12
október2014

Egy különleges esztendő, szimbolikus zárás napja Orosházán az idei október 6. Nem csak az aradi-világosi vértanukra emlékezünk itt.
 
Hetven éve, 1944. október 6.-án Arad felöl „átdübörgött a front”. Orosházán véget ért a háború.
 
Ugyancsak abban az évben volt Orosháza újratelepülésének 200. évfordulója és persze néhány „más dolog” is történt.
 
Olyan eseményekről van hát szó, ami megérdemli az érdemi visszatekintést. Talán az emlékparkban is szerencsésebb lett volna egy helybéli emlékező.
 

Az 1944. októberi háborús történések

 
A második világháború antifasiszta – Hitler ellenes koalíció tagjaként érkezett határainkhoz 1944. szeptember végén a Szovjet Vörös hadsereg. A Malinovszkij Marsal vezette 2. Ukrán front csapatai Battonyánál léptek először magyar földre és Nemesmedvesnél, az utolsó német-magyar katonai egységek is elhagyták az országot.
Egészen pontosan ezen hadsereg 27. lövészhadteste és a 18. harckocsi hadtest katonái 1944. október 6-án, egy pénteki csodásan szép ragyogó napsütésben kezdtek harcba Orosháza területén, a déli órákban. Az orosz kétszárnyas Raták a vasútállomást – rendező pályaudvart, az ott lévő vasúti szerelvényeket szórták meg bombákkal. Itt tucatnyi halott és többszörös sebesült áldozat lett; lényegében ez volt az érdemi harci cselekmény. A város minden részéből menekültek nyugat felé a németek által magukra hagyott, szétzilált Déli Hadsereg csoport magyar katonái és pusztultak el sokan az értelmetlen háborúban.
Az akkori Sal János utcán (a mai Koós Károly u.) irdatlan tömegű és erejű hadsereg „dübörgött” át a településen. Csak néhány adat ennek érzékelésére. Ide tartozott 750 db T-34-es harckocsi – rohamlöveggel, ezerszáz repülőgép és más egyebek. A hadsereg másik szárnya északra, Debrecen felé vonult.
Újból meg kell állapítani, hogy nem voltak itt komolyabb harci cselekmények és kegyetlen vérengzések. Az Alvégi Temetőben a környéken a Tiszáig elesett katonák alusszák örök álmukat. A három Katonatemető „örökös lakói”: 196 orosz, 176 román és 156 magyar katona.
Már másnap (okt. 7.) fölállt a Városi Katonai Parancsnokság (Wigner ház – ma rendőrkapitánysági épület). A város Katonai Parancsnoka Voronyin (Varjú) őrnagy civilben egy moszkvai tanár. Nagy szerencsénk, hogy Ő lett a település sorsának legkezdetibb ügyintézője.
Apropó, Malinovszij kapcsán visszautalnék egy ez évi írásomra („Fáklyák – Harangok”) amelyben ismertettem egy érdekes találkozó történetét. Ugyanis, amikor 1957. októberében, 29 évesen Orosháza élére kerültem, néhány hétre rá fölkeresett egy ismert Horthy korszakbéli (1944.) orosházi országgyűlési képviselő, Dr. Torkos Béla. Elsorolta, hogy Őt rosszul ismerik, nem ellenség és átadott Nekem egy hivatalos orosz nyelvű okmányt, tudván, hogy eligazodok benne. Ebben az állt, hogy az ország területén lévő szovjet katonai szervek a nevezettnek, mint a Magyar Ellenállási Mozgalom tagjának adjanak meg minden segítséget. Dátum 1945. január és a pecsét mellett az aláíró Malinovszij Marsal.
Hagy tegyem hozzá, volt még egy Marsal, aki személyesen itt töltött néhány napot és fotó is van róla: Ő Tyimosenkó Marsal. („Ezüstös hajú társainkért” c. könyv 156. oldal)
 
Talán helyes lesz, ha az 1944. október-novemberi napok kapcsán idézek: „A Gimnázium története Orosházán 1933 – 1998 c.” könyvéből. (Keller József)
 
A háborús eseményekről írja: „A front különösebb harc nélkül október 6-án átvonult a településen.”
„A zabrálás (így hívták a lakosok a „hadijog” alapján történt zsákmányolásokat) nem volt ritka, asszonyok meggyalázása is előfordult. Mindkettő zömmel a tanyavilágban. Élet áldozatról is tudtak a községben. Szentetornyán a Stifler család (malomtulajdonos) minden tagját kivégeztek. Azt beszélték, hogy a rémséges tettet szovjet katonai ruhában öltözött magyarok követték el.”
Itt csupán annyi pontosítás kell – bár a lényegen mit sem változtat, hogy a nagymamát életben hagyták.
Keller József megemlíti a másik tragikus szentetornyai esetet is „az átvonuló szovjet katonákra rálőtt a Katolikus pap és azok visszalőttek, kézigránátot dobtak és a paplak leégett, benne a pappal”.
Hát itt nagyon is pontosítani kell, mert ez nem egészen így történt, és mint szentetornyai „meggyérési” legényke közelebbről is ismertem és ismerem a tényeket.
Ugyanis ez az eset október 13-án történt és nem vonultak a katonák, hanem néhány napos pihenőre letáboroztak a közeli imaházban. Ezek során az iskola- és paplak közös udvaránál voltak és vizet vittek ketten. Közben elindultak a paplak felé és Kendera pap az ablakból lelőtte pisztollyal a tisztet, a másikat megsebesítette. Ezután tragikus helyzet alakult ki, gyors megtorlást akartak, utcasorokat felgyújtani. Letartóztatták Rostás igazgató – kántort és Szabó Istvánt és gépkocsival elvitték kivégzési szándékkal. Ebben nagy szolgálatot tett a Szovjetúnióból hazatelepült volt hadifogoly, aki megnősült és orosz feleséggel, két gyerekkel visszajött Szentetornyára, Német Sándor. Felesége és Vera lánya könyörögtek, ne tegyék, mert ez egy rendes, sőt baloldali falu. Aztán a városparancsnok sok jótéteménye egyikeként tette a dolgát. Horváthné Voska Olga visszaemlékezésében leírja, hogy Voronyin Parancsnokkal kocsiba ült és Ővele mentek utánuk és a Makói úton utolérték őket. Voronyin felelősségre vonta az önkényes akciósokat, közölve, hogy polgári lakosokkal szemben eljárni csak neki van joga. Végül is a fogjok hazamentek és Németh Veráék pénzt gyűjtöttek és a Verók sírköves az eltemetett katona sírjára egy síremléket készített.
Keller József kitér a háborús idők békés polgári élet életindítás eseményeire is. A városparancsnok intézkedései alapján november 15-ével a település minden iskolájában elkezdődött a tanítás, biztosítva működési feltételeket.
A gimnáziumban Bor Pál (a híres fizikus édesapja) és felesége aktívan közreműködtek. Mivel a feleség Délvidékről került ide, megindította az orosz nyelvtanítást. Frenyó László tanár a püspökhöz írt levelében (Evangélikus Gimnázium) olvasható: „a városparancsnok megértést tanúsít a lelkészekkel – hívő emberekkel szemben, élhetjük vallásos életünket.”
A normális életműködés viszonylag gyorsan rendeződött, egészen a helyi piacig. Horváthné Voska Olga, a városparancsnok tolmácsa sokféle eseményt leírt. Azt is, hogy október 7-én hogyan hívták a községházára és onnét Dr. Bulla Sándor jegyzővel a Holecska Gyula tanárral együtt mentek át a városparancsnokhoz (Wigner ház) az élet megindításáról tárgyalni.
Október 9-én Orosházára érkezett szovjet katonai egyenruhába (őrnagy) Vas Zoltán a későbbi magas rangú politikai vezető és vele (Roxi) Ránki József újságíró és felesége, ott volt a Kommunista Párt vezetője, Keresztes Mihály és egyeztetések történtek. Pár hónapig itt volt a Dél-kelet Magyarországi politikai központ, október 14-én megjelent a „Népakarat” c. újság.
Szabó Péter lett a Közmunka Hivatal vezetője. Leírja, hogy az állandó munkások fizetéséhez szükséges pénz előteremtésére Voronyin őrnagy átadott neki sok mindent, hogy az október 12. piacon csináljon pénzt. Így tucatnyi lovat, 4 bivalyt, 19 db. tehenet. Kialakult az árfolyam = 1 Pengő 1 Rubel
Az élet újrakezdése érdekében nemes a községi ügymenet – hivatalok, a hadsereg részére több vagonnyi vágást adott a Baromfi telep, stb. történt, hanem a közéleti politikai – társadalmi rendezés is elindult.
 
Létrejöttek a pártok (november)
- A Magyar Kommunista Párt: elnök Keresztes Mihály
- A Szociál Demokrata Párt, vezetők: Németh István és Nagy Lajos
A várossá alakuláskor az első polgármester Orosházán Németh István volt.
- A Független Kisgazda Párt, vezetői: Csizmadia András és Szemenyei Antal
- Nemzeti Paraszt Párt, vezetői: Szula András és Kun István
 
Létrehozták az Igazoló Bizottságot.
Az egészségügy újjászervezésében: Dr. Pálka Lajos és Dr. Zelenka Lajos tevékenykedett
A közellátási biztos: Rajki József lett, Ő szervezte a fővárosba a segélyszállításokat

Néhány visszaemlékezés:

Nagyon sokan leírták élményeiket – történeteiket.
- Özvegy Boros Ádámné Birkás Erzsébet arról ír, milyen szörnyűséges tragédiákat éltek át a családok. Neki is öt testvére volt a fronton.
- Kaluzsa Pál írja, hogy Dauda sógorával katona csizmákat, bakancsokat javítottak és beállított egy fiatal szovjet szakaszvezető és tiszta magyarsággal azt kérdezte: hogyan lehet Szentetornyára kijutni. Ugyanis az Ő apja is odakint volt fogoly, megnősült és Ő megígérte neki, ha erre sodorja a háború, kimegy, megkeresi azt a helyet, ahol az apja élt.
 
Összegzésként:
 
A háború orosházi történései kapcsán igyekeztem érdemi hiteles tényeket ismertetni, hitelt érdemlő emberek által. A saját élményeim is ide tartoznak. Szükséges ez azért is, mert a különféle politikai – ideológiai „megspékelések”, az elvakultság, tájékozatlanság elképesztő képzeteket szül. Nem csak fekete vagy fehér a valóság és az ördög – angyal variációk is ide sorolhatók. Történetesen mintha nem tudnánk, hogy annak idején hívatlanul és elsőkként mi tettünk amolyan „turista kiruccanást” a Don-kanyarba. Aztán, amikor ezt „viszonozták”, nagyon rosszul esett?! A háború kegyetlen, bárhol is zajlik és elitélendők, bár esetenként nehezen elkerülhetőek.
Az orosházi háborús idők – történések tényeit tárgyilagosan kell és szabad megítélni. Furcsa, de tény = Orosházán úgy „dübörgött át a front”, hogy nem az orosz katona lőtt le egy orosházit, hanem fordítva: egy pap és ezért lőtték le őtet. Ezért semmiféle megtorlás sem történt?!
 
 

Személyes háborús élményeimről

 
Mint már említettem, csodálatos, nyárias idő volt 1944. október elején. Nékem elsején volt a 16. születésnapom. Hatodikán a déli órákban bátyáméknál voltam az úgynevezett lénián, a Domikó féle kistanyán, ahol ők, mint fiatal házasok, amolyan negyedes bérlők voltak pár hold földön, hogy legyen lakásuk. Ángyikám előrehaladott terhes volt és készülődött bejönni hozzánk (Just Zsigmond u.). Aztán az orosházi Vasútállomás felől robbanásokat hallottunk és az orosz „Raták” a szentetornyai állomástól arra felé a szentesi vasúti vagonokat bombázták, kigyulladtak. Vele egy időben nagy robajjal gépkocsik, harckocsik zöreje hallatszott a közeli gádorosi kövesút felől, de a kukoricától nem láttuk. A kis ház úgynevezett gangján üldögéltünk és az asztalon görögdinnye fölvágva (telelő dinnye?). Egyszer csak kicsapódott a bejárati ajtó és belépett egy borostás, poros – izzadságtól sáros gimnasztyorkás (később tudtuk, hogy így hívják.) Orosz katona dobtáras géppisztollyal a nyakában, lövésre készen és azt kérdezte „nyemci jeszt?” Csak ámultunk és a fejünket ráztuk és nyomban benézett a konyhába – szobába, majd kinn az asztalon lévő dinnyéből lehasított egy szeletet és szótlanul elment. Csak néztünk ott egymásra, hogy ez volna a háború, és hogy ezek szerint számunkra ezzel be is fejeződött?! Persze ez alatt a hatalmas robaj tovább folytatódott, mentek Gádoros és Szentes felé, újabb repülők húztak el. A bátyám benézett a szobába és hát a zsebóráját nézte volna, hogy hány óra van, de nem találta. Én pedig elindultam hazafelé a lénián, a vasút és az égő vonatok mellett. Hazatérve beszámoltam a történtekről. Másnap fölkerestem két közeli barátomat (Likovszki Gyula, Setényi Pál) és úgy határoztunk, bemegyünk Orosházára szétnézni.
Azt is meg kell említeni, hogy október 14-én lett egy unokahúgom, Násztor Erzsike. Ez időben előfordult, hogy Német Messzersmitt vadászbombázók visszalátogattak és az orosházi vasútállomás környékét „megszórták”. Az én feladatom lett az újszülött és az anyukája védelme. Ezért az ablakokba egy sor deszkát és hasonlókat helyeztem el, ha arra felé is lövöldöznének. Ez azonban elmaradt.
Ez meg is történt és elképesztő látványban volt részünk a Korzó Mozi – Katolikus templom környékén a betört kirakatok, sokféle szétszórt tárgyak, a menekülők kocsikról leesett holmijai (Orosházáról 200 család menekült el és zömük nem is tért vissza.)
A Rákóczi utcán kifelé haladva döbbenten láttam, hogy a G. Szabó féle műszaki üzlet szét van dúrva, bicikli váz az utcán. Ez azért is volt érdekes, mert az illető édesapja újvárosi tanyája mellett volt apám úgynevezett OFB-s, 3 katasztrális hold földje, a műszakis édesapja mellett. Nem túl messzi ettől Csizmadia András bácsi százötven holdas birtoka – tanyája.
Ahogy kifelé ballagtunk az úton, változatlanul sok katonai jármű haladt el nyugat felé. A régi ócskapiac mellett, a temető sarkánál néhány orosz katona sírt ásott és egy ott hagyott koporsó is ott volt. El akartunk térni, de odaszólítottak bennünket és mutogattak „davajozás” kíséretében, hogy ássuk mi a sírt és ők jót nevetgéltek közben. Hát megrémültünk, hogy mi lesz, de jó fél órás „malenkij robot” után elengedtek bennünket. Gyorsan igyekeztünk haza a Kerektó mellett, később mentünk föl arra a Gyöngyösi kocsmába, mert ott voltak zongorák a „Kastélyokból” és én, mint zenekedvelő és már kicsit hegedülni tudó (tanultam) érdeklődtem a társammal, hogy ott szórakozni is lehetett.
Hát ennyit a hetven évvel ezelőtti háborús élményekről, amik nem azonosak a háborúban résztvevők tragikus sorsával.
 
 
Orosháza újratelepítésének nagyon különleges 200. évfordulójáról

(1744-1944)

 
A fenti cím – definíció nagyon is helyén való, mert a rendszerváltók és követőik sajátos érdekből a kizárólagos zombai eredetiséget próbálták elhitetni, mintha ezen a vidéken előtte csak pusztaság lett volna egy „több száz éves” körtefával. Bizonyára úgy gondolták, hogy hiányos Orosháziságukat úgy feledtetik, hogy az itteni és idejött ezrek alkotó, áldozatos település – városépítő tetteiket félresöpörhetik. Másrészt elterelődik a figyelem a személyes klientúra (egyháziakat is ideértve), meggazdagodásukról, csúfos károkozásaikról.
Orosháza község hetven – nyolcvan évvel ezelőtti Zombás megítélése egyértelműen helyes volt, amelynek a lényege, hogy: nem azt kell tisztelni – értékelni merről jöttünk, hanem hogy mire vittük, mivé tettük ezt a települést és ez mára is igaz. Talán ez a filozófia – szellemiség érzékelhető a most megjelent, impozáns fotóalbum esetében is, ahol három Orosházát vizionálnak.
Visszatérve az eredeti címhez, szükséges egy előzményre is utalni. Tény, hogy április 24. előtt hívatlan „vendégek” rontottak Orosházára. Hitler speciális csapata futott be március 19-én. A gépesített harckocsik – gépjárművekből álló oszlop a Wigner háztól (Rendőrségi épület) az Adler patikáig (Kossuth u. sarok) ért. A parancsnokság a Táncsics u. akkori egyetlen emeletes házába (Tafler – Swarc köz) a Gestapó a Pacsirta u. 20.-ba szállásolt, míg az Előd u. Polgári Iskola volt az ellátó bázis. Ők és magyar segítőik végezték a zsidó lakosság gettózását és tovább hurcolását (Strafhof).
Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy Orosháza semmilyen érdemibb ünneplésre nem készül a 200. évforduló kapcsán. Mert hiszen annak március közepén már nyoma lett volna. A község vezetése az egyházzal egyetértésben a zombai kötődést kizárólagos egyházi ügynek tekintették. Keller József könyvéből az is kitűnik, hogy az Evangélikus Gimnáziumban 1944. első felében semmilyen alkalmon – tantestületi értekezleten az a szó, hogy Zomba még csak el sem hangzott.
Mint említettem, ezt kizárólagos egyházi ügynek tartották és ennek megfelelően 1944. április 22-én az Evangélikus templomban Fürsth Ervin lelkész közel egy órás prédikációt tartott, de a Zomba szót Ő sem használta.
Tehát vegyük már végre tudomásul, hogy ez az egész zombai túlhajtás a rendszerváltók és követőik orosháziságuk elfogadtatását célozta és a törvénytelen vagyonszerzések (egyházi – csoportos) igazolására. Súlyos vagyoni és erkölcsi, kegyeleti károkat okozva orosházi ezreknek.
Orosháza háború előtti vezetése joggal alakította ki az újratelepülés kapcsán álláspontját, országos tekintélyű vezetőik által és senkinek (főleg messzebbieknek) nincs joga ezt felülbírálni és átrajzolni önös érdekekből.
Túl ezen, Orosháza városa a saját polgári – városi rendezvényeit pedig a saját házában tartsa, és ne fogadja el azokat a szirénhangokat, amelyeket egyesek sugalmaznak önös érdekekből.
Talán helyén való lenne néhány furcsaság tisztázása is. Vajon miért volt – van itt piadesztára emelve a gádorosi jobbágy színházas Just Zsigmond a hozzá szellemi – közéleti Önírásnak mondható Eötvös József ellenébe, aki jó tíz éven át igazi orosháziként élt itt („Eötvös puszta”), akire büszkék lehetünk?!
Valami hasonlónak mondható Orosháza egykori igaz és hiteles képviselőjének, Táncsics Mihálynak az emléke, tisztelete. Hogy merték annak idején az Ő méltó helyén lévő szobrát a tér sarkán lévő „pöcegödör” tetejére taszítani? Hogyan harmonizál ez az egykori várbörtön épületének ünnepélyes visszaadásával, amely a napokban történt. Ezt Orosháza lakóinak döntő többsége eddig és jelenleg is elítéli!
 
 
A cikluszáró városi testületi ülésről

 
Az „Orosházi élet” legutóbbi (2014. okt. 3.) száma számol be a történtekről. Mindenesetre az utókor majd a maga módján konstatálja a levitézlett megnyilatkozásokat. Az egykori városvezető lehet, hogy saját működési periódusának értékelését akarta ismertetni, mondjuk „Tesco telek”, a gigantikus Gyopárosi „sikerfejlesztést” vagy netán az „Ipari Park” miatt – okán kidobott százmilliós pazarlást. Hát a közös fotózásról a távol maradásnál azért egy személynek semmi oka nem volt ebben szolidaritást vállalni, és nem nehéz megfejteni, hogy kiről van szó. Messze bölcsebb és méltóbb lett volna a búcsúzás egy bocsánatkérés jegyében a sok elszalajtott lehetőségért és szükségtelen pénzpazarlásért.
Orosháza ma Békés megye ipari-gazdasági központjának is nevezhető, de az üveg városának is. A hetven évvel ezelőttiekhez a legméltóbb tisztelgés éppen ez. Ennek a folytatását kívánva, remélve zárjuk a visszaemlékezéseket.
 
 

Dr. Násztor Sándor

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


9 − = 7

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>