Volt egyszer egy orosházi ruhagyár

6
szeptember2014

Mint csepp a tengerben, tükrözi a fenti cím a délkelet magyarországi – viharsarki társadalmi válság állapotokat, amelyek kialakultak az ötvenes évek végére, történetesen Orosházán. Már az 1949. év végi népszámlálási adatok is amolyan társadalmi szeizmikus előrejelzést mutattak. Az összeírt 31.337 orosházi közül az agrárnépesség 16.401 fő volt, azaz 52,3%. Ez azt jelentette, hogy mezőgazdasági művelt földterületekből, amely tizenhatezer hektár körüli volt, egy hektárnyi jutott egy főre a rajta élőknek, bár vagy másfélezer család esetében semmilyen földalap nem volt. Túl ezen, az úgynevezett városiak között is több mint ezer munkanélküli volt.
Orosházáról több tucatnyi baloldali került jelentős pozícióba, elsősorban a fővárosban és semmi érdemleges gazdasági épülés, munkalehetőség nem mutatkozott. A legjelentősebb létesítménynek az ú. n. „ló vágóhíd” nevezhető – és ezzel kapcsolatban tettem föl a kérdést Békés megye nem éppen prominens politikai főpatronálójának, Szobek Andrásnak, hogy lassan már alig van ló, mit vágjunk le, traktorokat?
Ez időben, 1957. október elsején, a 29. születésnapomon kerültem a város élére. Ekkor totális városi – botrány állapot volt itt, elsősorban a városi pártvezetésnél. A Népszabadságban erről egész oldalas cikk jelent meg, Kékesdi Gyula tollából „A tagság
azt mondta, elég volt” címmel.
Az egykori „legnagyobb magyar faluban”, a teljes leszakadás, kilátástalanság és elképesztő méretű munkanélküliség, elvándorlás volt a jellemző. Az 1955. évi kimutatás szerint jó szándékkal 13 ipari jellegűnek nevezhető munkahelyen 1089-en dolgoztak. Azután, 1958 tavaszán, Dögei Imre Földművelésügyi miniszter átadta a Magtisztító üzemet, ahol úgy másfélszázan jutottak kenyérkeresethez. Különösen az asszonyok – lányok helyzete volt tragikus, köztük sok hadiözvegy, akik helyhez kötöttségük miatt még Békéscsabára sem próbálkoztak bejárni.
Ezen próbáltak segíteni a békéscsabai ruhagyárban dolgozó vezető beosztású Orosháziak, így a gyárigazgató Nagy Antal és testvére, de legfőképpen Mórocz Mihály főkönyvelő és Kátai Ferenc. Így került sor egy találkozásra Sinkó Sándor Tanácselnök szobájában. Rövidesen konkrét – célirányos terv született, aminek lényege az volt, hogy a csabai gyár egy fiók üzemet létesítene Orosházán és e célból banki kölcsönt ú. n. „öcsi hitelt” (önköltségcsökkentő hitelt) venne fel az üzem kiépítésére. Ehhez viszont egy alkalmas épületet kell a városnak biztosítani és hát közösen eljárni valamennyi feltétel biztosítása érdekében, elsősorban a fővárosban.
Orosházán akkor ilyen, az öreges földszintes házak viszonyai közepette csak egy lehetséges épület jöhetett számításba, az ú. n. „Bagolyvár” a kisbirtokosok egykori székháza (Előd u. 1. sz.) Valamikor jeles események színhelye volt. Ott adták át Gönbös Gyula, ismert fajvédő, egykori miniszterelnöknek a „Díszpolgári” okmányokat és hát Orosháza városi címe, az új városvezető testület, a polgármester és alpolgármester (a nemrég elhunyt Szemenyei Ádám) megválasztása is ott volt.
Hát voltak ugyan a rendszerváltást követően e miatt méltatlankodások, de ötszáz asszony – leány kenyérkeresési lehetősége mindent felülért.
Ezért hát 1958. év elején fölkerekedtünk hárman: Sinkó Sándor tanácselnök, az orosházi születésű Mórocz Mihály főkönyvelő a csabai ruhagyár képviseletében és jómagam (városi Pártvezető), hogy a legfontosabbat, az épület megszerzését, majd a többit elrendezzük. Ehhez tudni kell, hogy az épület az itteni ÁFÉSZ (szövetkezet) birtokában, vagy kezelésében volt, de csak az országos vezetés dönthetett (SZÖVOSZ) ez ügyben. Ez bizony egyáltalán nem volt egyszerű ügy, hiszen a SZÖVOSZ országos elnöke az ismert és nagy tekintélyű politikus, Nyers Rezső volt abban az időben. Így aztán a város öreg (batár) gépkocsijával, Gyömrei bátyánk nem kis bosszúságával megérkeztünk a Szabadság téri székházhoz.
Talán délelőtt tizenegy körül ültünk tárgyaló asztalhoz dr. Selényi József főosztályvezetőnél, lassan már délután kettő lett de nem volt megállapodás. Tanácselnökünk éles viták során nem ment bele, joggal, egy olyan formulába, mely szerint a város a csereépületet (vendéglő) az igények (kívánságok) és nem a rendeltetésnek megfelelően alakítja ki.
Én úgy ítéltem meg, itt segítségre van szükség. Ezért, mivel az akkori törvények szerint mint pártképviselő, be lettem hívva rendes Országgyűlési képviselőnek, így szabad bejárási lehetőséggel felkerestem az Országházban a Minisztertanácsnál dolgozó földinket, Pusztai Ferencet. Tőle („K”- vonalon) felhívtam a megye első emberét, Klaukó Mátyást és kértem, próbáljon beszélni Nyers Rezsővel. Mikor visszatértem, nem sok időre szólt a titkárnő dr. Szelényinek, hogy a Nyers elvtárs hívatja. Láthatóan dühösen tért vissza és kérdezte, „tudunk gépelni”? Mórocz Mihály közölte, hogy Ő igen. Hát akkor azt írjanak a megállapodásba, amit akarnak és otthagyott bennünket. Fél óra múltán a mi érdekünknek megfelelő megállapodás lett aláírva és lepecsételve.
Nyomban mentünk át a Fejlesztési Bankba, ahol már várt bennünket az orosházi Verók „sírköves” banki vezető beosztású fia, aki se perc során rendezte a hitelügyeket. Ezt követően mentünk át a Ruhaipari Igazgatóságra, Bugár vezérigazgatóhoz, hogy engedélyezze az új telephely létrehozását a súlyos helyzetű Orosházának. Egy kis rábeszélésre Ő is megértőnek bizonyult és engedélyezte az orosházi telep létrehozását.
Számomra még egy személyes érdekesség is adódott, ugyanis este lett, mire a soroksári, városszéli vendéglőbe betértünk valamit ebédelni és már semmi sem volt, csak pacal pörkölt, amit odáig én fenntartás – idegenkedés miatt nem fogyasztottam. Most az éhség meg egy kis pálinka rendezte a problémát, és ez az óta is a kedvenc menü számomra.
Orosházán, ahogy híre ment és hát láthatóvá is vált, hogy ruhagyár létesül, tömegesen mentek a Városházára, hogy jegyezzék be őket, holott ilyesmiről szó sem volt. Több gyerekes anyukák a tanácselnök asztalára tették a kicsinyeiket, hogy vegyék fel őket, vagy tartsa el az elnök a gyerekét.
Valóságos felbolydulást idézett elő az első igazi, egész éven át üzemelő gyár létrejötte és így a legsúlyosabb helyzetűek, közel ötszáz asszony – lány megélhetését teszi lehetővé.
Így került sor az 1958. november 6.-i átadásra. Az is bizonyság ebben, hogy nem automatikusan fentről leadott ajándékként, hanem a város lakosaiért érzett segítőkészség, erőfeszítés hozta ide, amiért máig elismerés és köszönet jár.
A gyár viszont rövid idő után a csabai nagy gyár méltó versenytársa lett évtizedeken át. Ez bizony fontosabb volt, mint egy vendéglő – bálteremként szolgáljon.
Az avatás előtt néhány héttel egy másik és még nagyobb öröm is ért bennünket, orosháziakat, ugyanis 1958. október 16.-án Tatársáncon feltört a földgáz.
Minden esetre az orosházi ruhagyár a sikertörténet kategóriába tartozó volt. A negyvenedik évfordulót még a Könd utcai Nyugdíjas Ház kis pavilonjában együtt ünnepeltük Antali Gyuri közreműködésével (1998.) és azon még Hatos Istvánné vezérigazgató asszony is jelen volt. Azóta őket is és a gyárat is elvitte az idő, mára már semmi sincs ott a földszinti varroda teremben, sakkozók versenyét szokták megrendezni.
Azonban családok százai gondolnak vissza arra a Ruhagyárra, ami évtizedeken át sorsuk jobbítója volt és a munkatársak kölcsönös emberi kapcsolatai a megszépült vagy igazi kedves emlékei máig jó érzés kiváltói.
Volt egyszer egy orosházi Ruhagyár, nem a mesében, hanem az igaz valóságban. Jó, hogy volt, és lehetett, ilyen.

Dr. Násztor Sándor

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


6 − 4 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>