Életút

5
február2012

Pályázat

83 év, 2 évszázadon át

 

Kezembe került a pályázati felhívás az életútról, emlékezetes történetekről, és azon gondolkodtam, hogy megpróbálom megírni életem történetét, amire és ahogy visszaemlékszem.

 

1928. október 15-én, Orosházán születtem, szüleim második házasságából hetedik gyerekként; szegény paraszt családban. Édesapám tanyásbéres volt az akkori felső-mezőgazdasági iskola tangazdaságának tanyáján. A féltestvéreimmel elég nagy korkülönbség volt köztünk (15-16 év), ezért mire én egy kicsit felcseperedtem, ők már igencsak felnőttek lettek. Elég korán be kellett segíteni az otthoni munkába (libalegeltetés, jószágetetés). Az elemi iskolát egy tanyasi, egytantermes iskolában jártam. Hat osztály járt egy tanterembe, egy tanítóhoz. Most ezt nehéz elképzelni, de mi akkor természetesnek tartottuk. Tanítónk nagyon odafigyelt, hogy megtanuljuk az alapvető dolgokat. Helyesen és szépen írni, olvasni, számolni.

 

1942-ben beköltöztünk a városba, és akkor még elvégeztem a hetedik és nyolcadik osztályt. Az iskolát kitűnő osztályzattal végeztem, nagyon szerettem volna tovább tanulni, de közbejött a háború. Orosházára 1944. október 6-ára ért a front, de egy nap alatt át is vonult a városon, úgy hogy itt nem voltak harcok, csak bombázások.

 

1945 márciusában meghalt az édesapám. Mivel a testvéreim már önálló családot alapítottak, így rám hárult az édesanyám és az öcsém eltartása. Orosháza a legnagyobb magyar falu volt, ipara nem volt, így munkahely sem. A háború alatt és után nagy volt a szegénység, vásárolni nem lehetett semmit, igaz hogy bolt sem volt, csak a mezőgazdaságban lehetett elhelyezkedni.

 

Akkor az volt a lényeg, hogy kenyér legyen, mert ha kenyér van, nem lehet éhen halni. Ezért a nyáron aratáskor elmentem egy gazdához markot szedni, majd utána három hétig cséplőgéphez polyva hordónak. Nagyon nehéz munka volt, mert a nagy meleg és a por megviselte az embert, de kibírtuk, mert gabonát kaptunk, munkabért és egész évre megvolt a kenyérnekvaló. Fiatalok voltunk és nem fogtuk fel tragikusan a dolgot, csináltuk, amit kellett.

 

1946-ban elhelyezkedtem egy szitás mesternél szitát szőni. Nem tudom, hogy egyáltalán létezik e még olyan szita, lófarok volt megfestve színesre és abból szőttük a szitát. Ott dolgoztam három évig.

 

1949-ben férjhez mentem, férjem a Délmagyarországi Áramszolgáltatónál volt villanyszerelő. Azt mondhatom, hogy a semmiből kezdtük a közös életünket, de az akarat és az egymás iránt érzett szeretet átsegített bennünket a nehéz időszakon. Házasságunkból három fiú született, 1950-ben, 52-ben és 56-ban. A kisgyerekek mellett bedolgozó voltam a háziipari szövetkezetbe, hímzéseket készítettem, kesztyűt kötöttem, mikor mire volt szükség.

 

1954-ben beléptem az Orosházi Dózsa termelőszövetkezetbe a konyhakertben dolgoztam. 1956-ban a T. SZ. kis időre feloszlott, mivel akkor született a kisfiam, nem dolgoztam, töröltek a tagok névsorából. 1958-ban újra beléptem a T. Sz-be. Volt a T.SZ-nek egy idény napközije, ami csak nyáron működött. Hogy a kisfiam ne kelljen másra bízni, elvállaltam a napköziben a gyerekek ellátását.

 

1961-ben a T. SZ. nyitott egy zöldség, gyümölcs boltot, ahol a megtermelt árút értékesítettük. Felkértek, hogy vállaljam el a bolt vezetését, én örömmel elvállaltam és nagyon szerettem csinálni. 22 évig, nyugdíjazásomig itt dolgoztam. Közben a fiúk is fel nőttek, kiiskoláztattuk őket, büszke vagyok rájuk.

 

1983-ban rövid, de súlyos szenvedés után elvesztettem a férjemet. A fiúk már akkor családot alapítottak, egyedül maradtam de nem magányosan, segítettem az unokáim nevelésében. Van öt gyönyörű unokám, két kicsi dédunokám, imádom őket.

 

1994-ben ötven körüli taggal megalapítottuk a Nyugdíjasok Érdekvédelmi Egyesületét. Azóta már közel ötszáz taggal működünk, sokféle programmal és segítéssel az idős emberek elviselhetőbb életéért. Az önkormányzat biztosít egy házat, ahol az egyesületen belül hét klub működik, a klubok úgy alakultak kinek hol volt a munkahelye (üveggyár, merián, olajbányászok, stb.). Több éven keresztül szerveztem a nyári kirándulásokat, ezek négy naposak voltak, azt mondhatom, hogy bejártuk az ország nagy részét. Jártunk Szlovákiában, Székelyföldön. Legtöbb tagunk kisnyugdíjas és a mi szervezésünkkel jutott el sok szép helyre. Sokszor elég fárasztó volt megszervezni ötven személyre a szállást, ellátást hogy mindenkinek jó legyen, de amikor azt látjuk, hogy mindenki jól érzi magát, akkor elszáll a fáradság, mert nincs nagyobb öröm, mint másnak örömöt okozni. Ebben az évben már nem szervezek, mert az egészségem sem a legjobb. El kell fogadni, hogy 83 évesen már nem ugrálhatunk. Az egyesület munkájában továbbra is nap mint nap részt veszek (mondhatom, hogy az életem).

 

Végére is érek eddigi élettörténetemnek. A hosszú évek alatt sok küzdelmes évet, háborút, nincstelenséget megértem. Hogy mennyi van még hátra, nem tudni, de azt az időt szeretném tartalmasan és szeretetben megélni.

 

Orosháza 2012. február

 

Oskó Józsefné
Dénes Julianna

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


4 − 1 =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>